1961 áprilisában a patinás Yale Egyetem frissen kinevezett kutatója, Stanley Milgram lázasan kereste azt a kutatási területet, amely által kiemelkedhetne az egyetem fiatal szociálpszichológusai közül. Korábban a Harvardon a kultúrák közötti különbségeket vette górcső alá, azt vizsgálva, hogy a különböző nemzetiségű emberek hogyan engedelmeskednek a csoportnyomásnak. A Yale-en más irányba fordult az érdeklődése: a kábítószerek szerepét vizsgálta a művészeti alkotások befogadásában. Érdeklődése egyszerre volt tudományos és személyes jellegű: alkalomszerűen használt marihuánát, amfetaminokat, kokaint, illetve a pszichoaktív tulajdonságairól ismert Peyote-kaktuszt. Éjszakánként pedig érdeklődve követte az amerikai televízió által közvetített pert: Adolf Eichmann náci háborús bűnös tárgyalását.
Adolf Eichmann, az egykori SS-Obersturmbannführer 1950-től kezdve bujkált Argentínában. 1960-ban a Moszad két ügynöke az argentin hatóságok tudta nélkül elrabolta, és Jeruzsálembe szállította. Az Eichmann-per 1961. április 11-én kezdődött, és ez volt az első bírósági eljárás, amelyet közvetített a televízió. A nézők világszerte első kézből szembesülhettek a holokauszt borzalmaival és azoknak az embereknek a pszichológiájával, akik ezeket az embertelen tetteket végrehajtották.
A gonosz banalitása
Milgramet érzékenyen érintette a téma, hiszen maga is zsidó származású volt. Szülei az első világháború idején vándoroltak ki az Egyesült Államokba Magyarországról, illetve Romániából, családjában holokauszttúlélők is voltak. Eichmann védekezése, miszerint parancsra cselekedett, ő maga nem hozott meg semmilyen döntést, elgondolkodtatta a 28 éves pszichológust:
az engedelmesség és a megfelelni vágyás, a „parancsra tettem” mentsége miatt valóban képesek akár a végsőkig is elmenni az emberek?
Nagy hatással voltak rá Hannah Arendt gondolatai, aki a New Yorker tudósítójaként volt jelen a tárgyaláson. (Cikkeit később könyv alakban is megjelentette, Eichmann Jeruzsálemben címmel.) Arendt arra mutatott rá, hogy Eichmannban a „gonosz banalitása” testesült meg: tökéletesen átlagos személyiségű, precíz hivatalnok volt, aki más történelmi körülmények között valószínűleg nem vált volna tömeggyilkossá. A gonosz tehát nem démoni, nagyszabású, azonnal észlelhető jelenségként tűnik fel, hanem akár parancsot végrehajtó, engedelmes hivatalnokok formájában is.
„Tanulást és emlékezést” vizsgáló kísérlet
Milgram úgy határozott, hogy egy kísérlet segítségével fogja kideríteni, ez valóban így van-e. Újsághirdetést adott fel, amelyben négy és fél dolláros órabérért toborzott önkénteseket egy „tanulást és emlékezést vizsgáló” kísérlethez. Közel nyolcszázan jelentkeztek, köztük mindössze negyvenen voltak nők. Milgram úgy állította be, mintha a helyszínen derülne ki, kiből lesz „tanár” és kiből „diák” a kísérlet folyamán, a valóságban viszont csak a „tanárok” voltak a kísérlet résztvevői: a „diákok” szerepét színészek játszották el. A „diákok” feladata az volt, hogy visszamondják a „tanár” által felsorolt szavakat. A résztvevők tudatában voltak annak, hogy a kísérlet a büntetés hatását vizsgálja a tanulási folyamatra, és annak is, hogy az áramütés formájában fog érkezni. (Mind a „tanárok”, mind a „diákok” kaptak egy 45 voltos áramütést, demonstrációs céllal.) Ezután külön szobába vezették a „diákot”, akit a „tanár” így nem látott – de továbbra is hallott. Minden alkalommal, amikor a „diák” helytelen választ adott, a „tanárnak” egyre nagyobb áramütést kellett rámérnie.
Mindenkiből lehet gyilkos…?
A „diákok” csakhamar elviselhetetlen fájdalmakra panaszkodtak, és a kísérlet befejezéséért könyörögtek. Ha a „tanár” vonakodott folytatni a kísérletet, a vele egy szobában tartózkodó kísérletvezető, a tekintélyszemély elmondta neki: a kísérletet folytatni kell, nincs más választása, és ő mint a kísérlet vezetője vállal minden felelősséget az eredményekért és a „diák” épségéért. Milgram Obedience to Authority (Engedelmeskedni a tekintélynek) című munkájában számolt be a kísérletről, amelyben azt írja, hogy
a résztvevők 65%-a hajlandó volt kiadni a halálos, 450 voltos áramütést is, és egyetlen résztvevő sem állt meg 300 volt alatt.
Mindez a pszichológus szerint arra enged következtetni, hogy az emberek kétharmada egy tekintélyszemély utasítására, a hatalomnak való engedelmeskedés céljából képes lenne maradandó károkat okozni vagy akár meg is ölni egy másik embert.
Vagy mégsem?
A történetnek itt még nincs vége. 2007-ben Gina Perry ausztrál pszichológus, aki Milgram nagy tisztelője, megérkezik a Yale-re, hogy betekintsen a kísérlet immár nyilvános dokumentációjába. A dokumentumok azonban nem győzik meg arról, hogy Milgram következtetései helyesek: kiderült, hogy a résztvevők kétharmada a kísérlet egy pontján kiszállt, nem volt hajlandó abban tovább közreműködni. Perry arra is rámutatott, hogy súlyos csúsztatás volt azt állítani, hogy közel hétszáz emberből 65% hajlandó lett volna a halálos áramütést is kiadni. A valóságban többféle felállásban végezték a kísérleteket. Az egyik verzióban 40 ember vett rész, itt valóban az emberek 65 százalékát, azaz 26 résztvevőt tudtak rábírni arra, hogy 450 volttal sokkolják a sikoltozó „diákot”. Milgram (aki 1984-ben elhunyt) soha nem hozta nyilvánosságra a „tanárokkal” készített, kísérlet utáni interjúkat, amelyekből kiderült, hogy sokan rájöttek, hogy csak színjáték az egész: egyeseknek feltűnt, hogy minden „diák” ugyanazt a csekket kapja meg, mások a kísérletvezető tudta nélkül lejjebb csavarták az áramerősséget, és amikor a sikolyok ugyanúgy folytatódtak, ráébredtek, hogy nem okoznak valódi sérülést. Perry könyve a felfedezéseiről Behind the Shock Machine (A sokkológép mögött) címmel jelent meg 2012-ben.
Vagy mégis?
Mielőtt azonban fellélegeznénk, van még valami. A kísérletet azóta többször is megismételték, és sajnos az 1961-es kísérlethez döbbenetesen hasonló arányok jöttek ki. 2008-ban a 150 voltos áramütésre való felszólítás után a kísérletvezető már nem engedélyezte az áramütés végrehajtását, ennek ellenére a résztvevők 70%‑a minden további nélkül megtette volna. 2010-ben francia dokumentumfilmesek ismételték meg a kísérletet, itt 80% volt azoknak az aránya, akik nem hezitáltak, ha áramütéssel kellett büntetni. 2015-ben pedig lengyel kutatók 80 kísérleti alany részvételével arra jutottak, hogy sem a résztvevők neme, sem az eltelt idő nem befolyásolja az engedelmességet: a résztvevők 90 százaléka itt is hajlandó volt a legerősebb áramütéssel büntetni felsőbb utasításra.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés